Nekomimi attack - avagy személyes vélemény a hazai "animés" közösségről

 A június 28-án megrendezésre került pécsi Nippon Expo után döntöttem úgy, írásba foglalom mindazt, amit a hazai animés közösségről gondolok. Itt-ott kicsit nyersen közlöm a mondanivalómat, ennek ellenére a következő gondolatok személyes véleményt közvetítenek, nem tényállást. És természetesen érvényes a kinek nem inge, ne vegye magára mondás.

 Nos, kis hazánkban az „animés közösség” már jó pár éve szilárdan megvetette a lábát és a japán kultúra iránt érdeklődők száma rohamosan növekszik. Évről évre újabb rajongók csatlakoznak ehhez a különleges világhoz; évről évre többen látogatnak el a különböző rendezvényekre. Ez egyértelműen pozitív dolog. A növekvő létszám ellenére továbbra is viszonylag kisebb közösség tagjainak immár számtalan olyan lehetőség áll a rendelkezésére (évente számtalan rendezvény, különböző kiadványok, kiállítások, kulturális bemutatók… stb.), ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Úgy tűnik ez a korábban eléggé zárt és kis létszámú szubkultúra mára már gyors és dinamikus fejlődésen esett át, aminek eredményeképp a köztudatban is egyre jobban tudatosul a megléte.

 Sajnos ez távolról sem jelenti, hogy a köztudat meg is barátkozott ezzel a tudattal… Folyamatosan jönnek a visszajelzések, hogy bizony a szülők/barátok/iskolatársak/rokonok lenézik és/vagy elítélik ezt a fajta érdeklődést.

 Ennek rengeteg oka lehet, fölösleges is mindet felsorolni. Legtöbben azonban arra a rendkívül ütős érvre támaszkodnak, hogy a rajzfilmek, képregények és videojátékok világa gyermeteg, felnőtthöz nem méltó. Hagyjuk most figyelmen kívül a tényt, hogy a legtöbb ítész egyszerűen nem veszi a fáradságot, hogy utánajárjon az adott témának, ami felett pálcát tör. Ez más lapra tartozik.

 A kérdés, ami felmerült bennem: vajon nem adnak-e tökéletes táptalajt ezeknek a fentebb említett vádaknak az anime és manga rajongói? 

 Ugyanis mi is az, amit egy laikus láthat egy animeconon vagy bármilyen más hasonló rendezvényen?

 Egyrészről ott vannak az igényes és szépen elkészített jelmezbe bújt cosplayerek, akiknek a munkájáról lerí, hogy itt bizony a tehetség kamatoztatása a fő szempont. Ott vannak még az egyes utcadivat vagy zenei szubkultúra képviselői is. Vagy a „civil”, de érdeklődő és intelligens résztvevők. Egy dolog köti össze őket: az igazi odaadás a hobbijuk, érdeklődési körük iránt. Többségében nyitottak és könnyen megtalálja velük az ember a hangot. Értelmesen válaszolnak a feltett kérdésekre és egy-egy beszélgetés után az ember úgy érzi, ismét gazdagodott valamivel.

 És… és igen ott van a „másik oldal”. Talán két dolgot tudnék felhozni a jellemezésükre: cicafülek és ordenáré viselkedés.

 Mert való igaz, hogy a legtöbb „animés” az abszolút rajongói lét kifejezését egy pár macskafülben látja, amit aztán a megvétel után, minden rendezvényen visel, de már hétköznapokon nem meri felvenni. Azt teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy esetleg a macskafül ferdén áll, nem passzol a ruhához, vagy csak szimplán idiótán néz ki. Csak legyen!

 És bizony szomorú dolog, de szinte nincs rendezvény anélkül, hogy ne kellene az embernek ugrásszerűen kitérni egy-két (vagy akár hordányi) visító és vonyító, száguldozó egyén elől. Nem értem. Talán velem van a baj, de számomra a japán kultúra a visszafogott, de kecses és művészi (olykor bájos) elegancia megtestesítője. Sokan pedig, akik hihetetlenül ordenáré módon viselkednek, fennen hangoztatják, hogy ők igazi „japán rajongók” (what?), a kultúra minden csínját-bínját ismerik és átvették még a szokásokat is. De ennek ellenére ordítanak, mint a fába szorult féreg, széthányják a cuccaikat, szaladgálnak és kiabálnak tekintet nélkül arra, hol vannak és kik veszik őket körül. (Valljuk be: hülyét csinálnak magukból.) De nem csak a gyerekek (akiknél ez még elfogadható). A legszörnyűbb mikor egy csoport egyetemista/főiskolás/felnőtt ember teszi ugyanezt. Persze a hosszú, tanulással, munkával töltött napok után ki kell engedni a gőzt, de ennek azt hiszem, van más módja is. Nem kell ehhez feltétlenül bolonddá válni.

 Talán ennél még fájóbb a birtoklási vágy. A legtöbb hazai „nagy animés” fő célkitűzése, ha a pénzét elköltheti. Nincs baj azzal, hogy az ember vesz magának mangát, dvd-t, ékszert, plüsst…stb. De mikor valaki egy japán kulturális rendezvényen, ahol vannak árusok is, kizárólag a portékák között téblábol és be sem néz az előadásokra/kiállításokra, ott baj van. A japán iránti érdeklődés sokszor felszínes és kimerül a rajzfilmekben, csak azért, hogy az adott személy különlegesnek érezhesse magát. Nem érdekli őt a bunraku, a kendo… a lényeg az adott áru megszerzése, legyen az animés bögre, kulcstartó, figura, még egy kulcstartó, poszter. Ezeket a szerzeményeket pedig aztán lehet mutogatni a buszon a haveroknak akik ugyan már tudják, mi van a poszeter/mi van a dobozban, de így legalább mindenki más is látja. És ez a lényeg. Lássák, hogy ő különleges, hogy ő egyedi, hogy ő kirí a tömegből. Nesze nektek, nézzétek bugrisok, nekem van Naruto-s fejpántom, jó, mi?

 Nem.

 Nincs baj azzal, ha valaki egy az átlagtól eltérő szubkultúrához tartozva esetleg valóban kirí a tömegből, mondjuk az öltözködésével. De ez a fajta magamutogatás nevetségessé teszi az embert.

 De nem csak az embert. Mivel ugyanis ő is tagja ennek a japán iránt érdeklődő közösségnek, így egyben képviselője is. Tehát a laikus kívülálló nemcsak az igényes kosztümöket, előadásokat látja, hanem ezt a mérhetetlen gyerekességet is. És így nem csak az adott személy válik gyerekessé és nevetségessé, de az is, amit képvisel. És így lesz a virágzóban lévő hazai animés szubkultúrán egy fekete folt, amit meg lehet támadni, amin lehet röhögni és ami valahol egy elég komoly visszahúzó erő az igényesség szempontjából. Az emberek így már könnyen félreérthetik ezt a közösséget és valljuk be, joggal támadhatják.

 No, persze mondanom sem kell, hogy kik a leghangosabb elszenvedői ezeknek a támadásoknak és félreértéseknek… (Cicafülék).