The Evil Dead

"Give me some sugar, baby."

- Ashley "Ash" Williams

A nagyközönség előtt az első három Pókember film által megismert Sam Raimi rendező és két testvére, Ted Raimi és Ivan Raimi, valamint Bruce Campbell jó barátságban nőttek fel és már korán elkezdtek filmeket forgatni - nagy rajongói voltak a horroroknak meg a Three Stooges burleszk-paródiáknak. Leginkább ez a két, elég nehezen összetársítható stílusjegy bukkan fel mindannyiuk filmes karrierjében, ám a közös, mindent elindító karrierkezdő darab a The Evil Dead volt.

Az első film mindenképp a trilógia legjobb darabja. Az alacsony költségvetés ellenére az atmoszféra és a kameratrükkök, meg az olcsó, ugyanakkor rendkívül hatékony speciális effektusok miatt elképesztő sebességgel indította be a csapat karrierjét; a film pedig vált a 80-as évek, majd az egész horror műfaj egyik legmeghatározóbb alkotásává.

A történet szerint Ash Williams és baráti köre egy erdei házikóban próbálnak eltölteni egy szexualitást nem mellőző éjszakát, de nem számolnak a pincében egy archeológus által megtalált könyvvel, a Necronomiconnal, vagyis a Holtak Könyvével. A könyv mellé egy szalag is társul, ami a nem értelmezhető, régi írásjeleket fordítja le, és egyúttal szabadjára engedi a gonoszt az erdőben...

Lehetne zombifilmnek titulálni az Evil Dead-et - ugyanakkor nem feltétlenül zombikról van szó, hiába a sérülés általi megfertőződés és az egyértelmű George A. Romero előtti tisztelgés az elszigetelt erdei ház klausztrofóbiájával. Sokkal inkább démoni megszállás, de nincs semmiféle keresztény mitológia, nincs pap aki elűzhetné a gonoszt, mindent csak a könyv szabályait betartva lehet elindítani és helyrehozni. Ash azonban inkább fordul láncfűrészhez és baltához - így válik Bruce Campbell a kiugró állkapcsával  egy meghatározó filmes figurává. A b-filmes jelleg szinte csorog le a képernyőről a megtekintés során, de mégis ijesztő egy-két momentuma, ha más nem, hát néhány tényleg rettentő hirtelen érkező jumpscare, ami a frászt hozza bárkire. Az atmoszféra brutális a sötét erdővel, a romos faház verandáján falnak ütődő ócska hintával, az állandó köddel, zajokkal és a folyamatos első személyű kamerakezelésből kitekintő gonosszal - akit a film során egyszer sem láthatunk, csak a szemén keresztül az eseményeket. A gonosz viszont benéz az ablakokon, sőt, be is megy az üvegen keresztül, ajtókat tör át, Ash szembe néz vele (velünk), majd rohanni kezd, rá (ránk) zárja az ajtót, amit rögtön be is tör (törünk) - és így tovább. A film legfelkavaróbb és internetes szlenggel élve "holy shit"-es jelenete, amikor az egyik női szereplőt szó szerint a fák és azok gyökerei, liánjai vonszolnak el, majd erőszakolnak meg. A csúcspont pedig a film végi stop motion animáció - Ray Harryhausen pont akkoriban hagyta akkoriban a karrierjét a Clash of the Titans-szal, Raimi pedig pótolta egy kamera előtt elrohadó zombi/démonnal és más finomságokkal. 

A második rész egyértelműen a három részből a legjobb. 1987-ben készült el a folytatás, mely egyfajta remake-ként is funkcionált: a film első néhány perce zanzásított összegzés az első részről, kihagyva a szereplők nagy részét, bennhagyva az elvesztett szerelmet, és onnan folytatva Ash megpróbáltatásait, ahol az első rész végén hirtelen abbamaradtak. Az erdőből még mindig nincs menekvés, Ash jobb keze pedig a "gazdája" ellen fordul - amit a főszereplőnk nehezen tolerál és egy láncfűrésszel válik meg karjától...ám a megpróbáltatásoknak még korán sincs vége.

A költségvetés jelentősen megugrott az első részhez képest, rengeteg effekt (maszkok, stop motion animációk meg jelentős mennyiségű művér) és korszerűbb kivitelezés, de ugyanolyan megfoghatatlanul kifogástalan atmoszféra, ám újdonságként zseniális gegek is jellemzik. Itt jön be igazán a csapat komikus rövidfilm-imádata: egy-egy fröcsögős végtagcsonkítás és lelki terror közé csempészve Ash hahotázni kezd a falra akasztott, rajta röhögő szarvas trófeával meg táncolni kezd az asztali lámpákkal, totális káoszt, megfejhetetlen és totális zűrzavart okozva ezzel a nézőben. És mindezt megszakítja az állandóan semmiből érkező jumpscare - hirtelen becsapódik egy ajtó, a falból hektoliterként ömlik a főszereplő arcába a vér, felcsapódik a pince ajtaja, benyúl egy kéz a falon. Ash ráadásul egy tipikus 80-as évekbeli akciófilmes badass fickóként kezd viselkedni: a levágott kéz helyére egy motoros láncfűrészt akaszt, a másik kezébe pedig egy lefűrészelt csövű sörétes puskát tesz - majd mindezt egy vágatlan képsor által bemutatva még azt is böfögi szemöldökrángatással egybekötve, hogy "groovy". Bruce Campbell a kiugró állkapcsával így nem csak meghatározó figurája lesz az Evil Dead filmeknek, hanem egy badass elmebeteg állattá is változik, persze mindezt a néző szórakoztatásáért. A legdurvább filmtechnikai elem az, amikor az újfent POV szemszögből érkező "gonosz" bemegy Ash kocsijának hátsó ablakán, kijön az elsőn, majd vágások nélkül folyamatosan kergeti a főhőst a kis házon keresztül. 

Az Evil Dead második része rendkívüli példázata annak, amikor egy folytatás nem feltétlenül követi az első rész eseményeit, nem feltétlenül ugyanabban a kategóriában indul, de egy elképesztően szórakoztató anyagot állít elénk, aminek minden képkockáján látszik, hogy a készítők legalább olyan jól érezték magukat a forgatás során, mint a horror geekek a századik és ezredik megtekintés alatt. 

A trilógia harmadik darabja kétség kívül a legjobb. Az Army of Darkness bár félrevezetően nem tartalmazza a nevében az "Evil Dead" jelzőt, de az újabb összefoglaló során egyértelművé válik, hogy a Dead by Dawn cliffhangerének egyenes ágú folytatása. 

Szinte teljesen szakít a horror hagyományokkal a cselekmény és a második rész végén a középkorba kerülő Ash további kalandjait élhetjük át - többnyire elképesztően kínos jelenetek, brutális burleszk poénok, stop motion csontvázak és véget nem érő gegek sorozatán keresztül. Az egész b-filmes jelleg itt ér a tetőpontjára, mert a rettentő olcsó poénok a stílusparódia és a Raimi-féle burleszk határán egyensúlyozva egy olyan hibridet eredményeznek, melyet nem is igazán lehet más filmre ráilleszteni. Ash itt már annyira badass, hogy választóvonal valahol a mindenkit megmentő hős és a totális tahó paraszt között - akit semmi nem érdekel igazából csak az, hogy hazajusson és ezért idióta helyzetekbe keveredik. 

Van egy jelenet például, amikor a bölcs öreg elmondja Ash-nek, hogy mit kell tennie, hogy megszüntesse a varázslatot, ami a Necronomicon-hoz köthető. Utazzon el a könyv lelőhelyére és mondja el a következő szavakat:

- Klaatu barada nikto.

Ash igazából oda sem figyel, mondja, hogy megjegyezte a szavakat, majd útnak ered. Jó fél óra múlva ér oda a könyvhöz, majd amikor a három varázsszót kellene mondania, akkor rádöbben, hogy elfelejtette az utolsót...

- Klaatu...barada...*köhögés*.

1991-ben már tanúi lehettek a mozilátogatók a Terminator 2 számítógépes effektusainak és két évvel később érkezett a Jurassic Park, amiben mindenki elhihette, hogy Steven Spielberg és csapata valódi dinoszauruszokat használt a forgatás során - az Army of Darknessben a két film között Sam Raimi még mindig az oldschool stop motion animációval kényeztette a rajongóit: a Jason and the Argonauts "ember vs csontváz" harcát megidéző végső csata gyönyörű effektjeinek köszönhetően és a festett hátterek, a középkori díszletek és az elmaradhatatlan Delta 88 gépkocsi jelenlétével tovább öregbítették a sorozat kultikus jellegét.

Sokan félreértelmezik a film elképesztő beteges humorát, mert az első horror és a második horror-vígjáték hibrid után egyértelműen valami ijesztőre, véresre vágynak. Hiba emiatt úgy nekiülni a filmnek, hogy bármiféle elvárásunk lenne iránta, akkor talál gyomron igazán, ha teljesen kikapcsol alatta az agyunk és csak a Raimi-kelléktár elrejtett poénjaira, az elavult, de rettentő bravúros és geekek számára kánaánt jelentő effektjeire figyelünk, mert akkor egy megismételhetetlen, semmihez nem hasonlítható mesterművel gazdagodunk. Később a széria legendává vált, megélt több videojátékot, egy igen hosszú képregénysorozatot az Army of Darkness végéhez illesztve, egy Broadway musical-t és 2013-ban érkezik a remake, ezúttal az eredeti alkotók nélkül.

Aki pedig horror fanatikus létére nem látta mindhárom részt, annak csak azt tudom mondani:

JOIN US!!!