Aliens (1986)

A rémisztést és horrort nem kedvelő nézők beleköthetnek, hogy túlságosan rideg vagy B-filmes hatáskeltő motívumokat hordoz magában Ridley Scott 1979-es Alien (A Nyolcadik utas: a Halál) című filmje, de mindenképp stílusteremtő és eredeti darab, olyan, ami rajongók millióit toborzó franchise-t indított útjára. Az idegen lény több generáció kultikus életformájává, geekek számára megfoghatatlanul vonzó és kegyetlenül stílusos horror ikonjává vált. A folytatások is tovább népszerűsítették a legendát, mely azóta négy részes mozifilm-sorozattá terebélyesedett, több képregénysorozat is lefutott a Dark Horse Comics kiadónál, több videojáték is megjelent és részben a Predator szériával keresztezett verziónak köszönhetően sok éven át csak Aliens versus Predator néven érkeztek igazán kiegészítések, hogy aztán a második AvP film teljes kritikai csődje után úgy látszik visszatér a szeparált irányba: Antal Nimród Predators, illetve Ridley Scott Prometheus című filmjei a két lényt szerencsére már különválasztotta, tették ezt többnyire sikeres, ám több sebből vérző módon.

Eddig szándékosan nem tettem szóvá a második, James Cameron által rendezett epizódot, melyet minden tekintetben a legjobbnak tartok a szériából.

A történet ott folytatódik ahol az első rész véget ért - leszámítva, hogy eltelt azóta néhány évtized és Ellen Ripley (Sigourney Weaver) hibernálva sodródik macskájával az űrben. Az első rész parádés megmenekülését nem nézik azonban jó szemmel a Nostromo űrhajó tulajdonosai, mely felbecsülhetetlen értékű ércet szállított egy távoli naprendszerből - ezért Ripley-t, az első rész megpróbáltatásainak egyetlen túlélőjét épp csúnyán leteremtik egy tárgyaláson...hogy aztán lelkileg összeroppanva vállalja azt a küldetést, mely egyenesen visszajuttatná tanácsadóként a bolygóra, ahol megszakadt a kapcsolat az ottani telepesekkel. A mentőakcióra azonban az első résszel ellentétben nem civileket küldenének, hanem egy brutálisan felfegyverzett, keményen képzett, együtt sok mindent átélt, azonban tipikusan amerikai szájhős tengerészgyalogos csapattal együtt érkezne...vagyis ezúttal háború készül.

Ripley.

Az első rész túlélője megviselten, izzadtan ébred álmaiból, majd mellkasát tapogatja, mert újra és újra átéli a Kane-ből kirobbanó idegen lény okozta sokkot, majd az azután következő terrort. A magába fordult viselkedést tetőzi a film rendezői változatába csempészett, mozis verzióból kimaradt adalék, melyből kiderül, hogy a nő lánya, míg az anya végtelenül hánykolódott az űrben, megöregedett és elhunyt. Ripley tragédiája tehát a család elvesztésével még hangsúlyosabbá válik, és személyes bosszúvá alakul. A film cselekménye során felbukkanó, az LV-426-on magára maradt kislányt tehát afféle mentőmellényként dobja a főszereplő elé, egy olyan kapcsot a megmeneküléshez, mellyel talán törlesztheti az univerzum a veszteségeit. Newt, a kislány ugyan hiteltelen, családi filmekre jellemző, gyerekeket előtérbe helyező módon ugrik be a cselekménybe, kissé lejjebb tornázva az idegenek veszélyességi faktorát (hihetetlennek tűnik, hogy a kislány egyedül képes volt túlélni egy olyan gyilkológép-tömeg között), ugyanakkor Ripley karakterét sokban előre mozgatja és a hosszúra nyúló végjáték során még inkább ez a női nem harcaként aposztrofálható "bossfight" teszi fel a képzeletbeli badass-koronát a két királynő közül az igazi fejére.

Tengerészgyalogosok.

A hosszú felvezetés remek karakterrajznak ad otthont, mely a későbbiekben túl sok meglepetést nem tartogat, inkább csak mosolyogva bólinthatunk, hogy a jól megírt szereplők, mennyire életszerűen viselkednek az extrém helyzetben. A katonák a bolygóhoz érkezve, a hibernálókamrából kikelve máris egymással kötekednek, régi akciókat idéznek fel és kritikusan szemlélik a hihetetlen meséje miatt bolondnak tartott Ripley-t, illetve az új, képzetlen parancsnokukat. Itt ismerhetjük meg Vasquez-t, a férfiasan viselkedő, rövid hajú, mexikói hölgyet, akihez a film egyik legjellemzőbb poénja fűződik:

"Hudson: Hé Vasquez...néztek már férfinak?

Vasquez: Nem. És téged?"

A férfiak se egyszerű esetek: Hicks tizedes elalszik a kegyetlenül rázós földet érés során, Apone őrmester pedig Hudson (a viccmester) velős megállapítása alapján is valószínűleg szájrákban halna meg az állandó szivarozástól. A felszínen a szedett-vetett csapat azonnal akcióba lendül és hiteles felderítést végez (ahogy azt egy katonai alakulattól elvárja a néző): fedezik egymást és megosztott csoportokban haladnak. Egy ember mindig a mozgásérzékelőn tartja a szemét, a másik folyamatosan célra tart. Mindegyik katonának fejhez rögzített mini-kamerája van, mely idő előtt idézi meg a Cannibal Holocaustban már lefektetett, később Blair Witch Projecttel népszerűvé váló "found footage" horror al-műfajt. A váratlan és nagy veszteségeket okozó első, sikertelen akció után a katonák elvesztik önuralmukat és megfeledkeznek a protokollról, ráadásul vaktában lövöldöznek láthatatlan ellenségre, veszélyes terepen. Később egyes szereplők totális sokkot kapnak, Hudson megtörve őrjöngve üvöltözi, hogy "game over, maan" (ez az igen hangsúlyos kijelentés ráadásul a színész, Bill Paxton rögtönzése, mely végül bekerült a filmbe). A forgatókönyv az első részhez képest önismétlőnek tűnő, ám roppant csavaros húzása, hogy Ridley Scott meghibásodott androidját (Ash - Ian Holm) megidézve újból egy "mesterséges személy" kerül a fedélzetre, Bishop (Lance Henriksen) személyében. A gép több jelenetben is átlátszóan Ash-re reflektál, ahogy csodálja a xenomorphot, majd a suspense-zel gyakorlatilag meggyilkolva a nézőt, odáig megy, hogy elhiteti velünk: ott hagyta Ripley-t a bolyón. Azonban, hogy ne csak ilyen jóarcokból álljon a csapat, az első rész szállító hajójának tulajdonosa, és a negatív, sötét jövőkép fiktív vállalata, az ezúttal nevet is kapó Weyland-Yutani küld még egy civilt - a kezdetben talpnyaló, majd kiszámíthatatlan és rettentő megvetendő szerepben jelen lévő Burke-öt. Az első rész Ash karaktere tehát Bishop-ban és Burke-ben egyszerre materializálódik, azonban most a teljesen kiszámítható eset helyett a váratlanul érkező helyről jön a támadás, Bishop pedig egy személyben menti meg a mesterséges személyek diszkriminatív ábrázolását.

A Cég.

"Jobb világokat építünk."

Az arctalan cég, mely a sorozat állandó, emberek felől érkező legfontosabb negatív oldalát képviseli, talán ebben a filmben él a legerősebben, ám igazából nem lép túl az Alienben lefektetett útról: nyereségvágy, katonai célok, megvetendő gazdasági érdek. A cég pont ezzel a megközelítéssel éri el a legjobban megvetett szerepet a sorozatban, és véleményem szerint annál jobb, minél kevesebbet tudunk róla. Az olyan, többnyire negatívként ábrázolt sci-fi vállalatok sorába, mint a RoboCop-ban az OCP, a Total Recall-ban a Rekall, a District 9-ban az MNU, valamint a képregények világában a Lexcorp és az Oscorp, vagy Philip K. Dickhez visszanyúlva például az Ubik, illetve a videójátékok világából az Umbrella Corporation és a Black Mesa, remekül illeszkedik a Weyland-Yutani. Olyan jellegzetesen Alien-jelenség, melyről egyből beazonosítható a sorozat, pedig totális titoktartás van körülötte - érdekesség, hogy a későbbi, kevésbé jól sikerült folytatások során sem sikerült teljesen demisztifikálni ezt a romlott rendszert, mert a sorozat harmadik darabja tovább erősíti az arctalanságot és a hazugság-gépet; a negyedik rész pedig kétségbeejtővé teszi azzal, hogy a távoli jövőben még mindig él és virágzik ez a korrupt, borzalmas szörnyeteg. Ha nem számítjuk az Aliens versus Predator vagy a Prometheus igen lelombozó és kultruszromboló, ide kapcsolódó jeleneteit, akkor a Weyland-Yutani egy mai napig megfejthetetlen, vérbeli "főgonosz" az Alien univerzumán belül, mely talán még a legyőzhetetlen és a magyar címválasztásnak köszönhetően megtestesült "halálként" is aposztrofált idegen lénynél is keményebb ellenfélnek bizonyul.

Cameron és az Idegenek.

Hosszú története van az alieneknek: Dan O'Bannon és Ronald Shusett forgatókönyvírók a John Carpenterrel közösen forgatott szatirikus, alacsony költségvetésű sci-fi, a Dark Star (1974) után házaltak egy újabb paródia scripttel, melyre szemet vetett a 20th Century Fox. Az érdeklődés oka egyszerű volt: a történetben szereplő idegen lény, mely élő emberbe "petézik" és az onnan rágja ki magát, fantasztikus ötletnek bizonyult, ám a stúdió inkább komolyabb, veszedelmesebb színezetet, valamint dark képi világot szeretett volna kölcsönözni mellé. A két forgatókönyvírót kifizették és gyakorlatilag meg is szüntették velük a kapcsolatot, majd átírták az eredeti terveket. Valószínűleg a filmtörténet egyetlen olyan stúdió általi közbeavatkozása történt meg ezzel, amely végül jó irányt vett...

Ridley Scott kezdő filmes hozzáállása és H.R. Giger festőművész képi világa együttes erővel intézett támadást az akkori néző tűrőképessége, klausztrofóbiája és xenofóbiája ellen. A több fejlődési fázison keresztül változó lény, az űrhajótervek és a sejtelmes, teljesen homályba vesző, halott "space jockey" idegen lény is a Giger által festett rémálomszerű víziókból került a designerek műhelyébe, elképesztő látnoki erőről téve bizonyságot, mert a totális szürrealizmus festményekből ilyen szintű képi világot teremteni stúdiókörülmények között, hogy aztán az hiteles is maradjon...igazi mérföldkő. Pláne, ha hozzávesszük, hogy csak egy apró szeletét látjuk a világnak, mégis mennyire felismerhető, mennyire közelinek érezhetjük azt. 

James Cameron forgatókönyve sokkal nagyobb szerepet szánt a lényeknek, mert ezúttal tömegesen támadnak áldozataikra (ezt a címbe csempészett, frappáns többes számot jelző "s" betűvel kitűnően jelképezi is); és az már kezdetben is kiderült ugyan, hogy a lények egy tojásból kikelt arctámadón keresztül szaporodnak, de nem láttuk, hogy mi rakja le a tojásokat. A második film végén a semmiből felbukkanó Alien Királynő, mely legalább háromszor nagyobb a mezei szörnyeknél, és ráadásul talán még veszedelmesebb is azoknál - egy-egy elleni küzdelemben száll szembe Ripley-vel, úgy, hogy közben minden férfi harcképtelenné vált a fedélzeten és az egyedüli mentőöv a rakodásra használt "exoskeleton" mini-mecha gép. Úgy bővíti ki ez az egyetlen lény az univerzumot, hogy a film munkálatai során nem volt jelen Giger és nem is nyúltak az ő terveihez, mégis hű maradt a lények kinézetéhez, és igényesen bővítette a lényekről szerzett kevéske tudásunkát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ridley Scott eredeti scriptje nem alkalmazott volna királynőt a szaporodás folyamatához, ugyanis az első rendezői változatából is kiderül, hogy az idegen lény az elfogott, még élő embereket a falra tapasztva, azokat ismeretlen kémiai-fizikai átváltoztatással tojásokká alakítja - így egészítve ki a fejlődési folyamat hiányzó elemeit. Cameron adaléka inkább feltételez az alienekről rovarszerű berendezkedést, nem annyira rugaszkodik el a Földön ismert módozatoktól, ugyanakkor nem igazán lehet kritizálni az ő verzióját sem, mert nem csorbult az élmény, csak épp nem annyira torz és ijesztően bizarr a végeredmény...ha úgy vesszük, a sequel egyúttal közelebb hozta a közönséghez a lényt; már ha a rovarszerű morbid valóság nem elég ijesztő és felkavaró. Az akcióra, pörgésre kihegyezett második részt ez is magyarázhatja, a lassú és slasher horrorra emlékeztető sorozatnyitó részhez képest.

Cameron munkája igazán a színészekkel való bánásmód és a hozott anyag iránt érzett maximális tiszteletben kiemelkedő. A tengerészgyalogosokat alakító színészek mindegyike kemény katonai kiképzésen vett részt, illetve együtt töltöttek elég hosszú időt a forgatások megkezdése előtt - ennek köszönhető a realisztikus katonai viselkedésmód és az összetartó csapat látszata, valamint a saját egyenruhák a színészek által átalakított, összefirkált díszítése, mely egyedi színt kölcsönöz a karaktereknek. Velük ellentétben a filmben is kívülállóként kezelt Burke, Gorman és Ripley karaktereket alakító színészek teljesen elszigetelten érkeztek melléjük a forgatásra és nem is kaptak kiképzést...ezzel erősítve a szinte harapható feszültséget. A rendező mellé társult speciális effektes, a filmben nyújtott teljesítménye miatt Oscar-díjjal is jutalmazott Stan Winston trükkjei pedig remekül egészítették ki Cameron ötleteit, így ért be teljesen a film, a mesteri képzelőerő a megvalósítás profi technikai részével párosulva.

Egészen biztosan minden rajongónak megvan a maga kedvence a szériában. Ugyanakkor nem lehet elmenni a tény mellett, hogy az Aliens egy olyan folytatás a mozi történetében, mely egymagában bizonyítja, hogy képes valami megújulni és mégis hű maradni az eredeti alapanyaghoz. És csak, hogy erre rákontrázzon, a rendező néhány év múlva elkészítette a Terminator II - Judgment Day című filmjét is.