Daft Punk: Electroma

Egyszer, réges-régen, egy nagyon jó barátommal beszélgettünk videojátékokról. Mindkettőnket lenyűgözött akkoriban, amikor lehetett választani karakterünknek fajt: ember legyen vagy elf, földönkívüli, ork, tarajos sül vagy interdimenzionális szupermutáns. Amikor teljes önbizalomban kijelentette, hogy számára az ember áll a legmagasabb szinten, mert az a fajok között mennyire magasan helyezkedik el és, hogy ő ha teheti, mindig embert választ. Én meg erre azt feleltem, hogy minden alkalommal, ha lehet választani, akkor törekszem, hogy ne ember legyen, mert még egy olyan undorító szennyet, mint az ember, soha nem láttam. És akkor láttam, hogy ezen nagyon mélyen elgondolkodott.

♪Da Funk♪

A Daft Punkot alkotó két francia, stílusos és egyben kultikus elektronikus zenét játszó úriember, Guy-Manuel de Homem-Christo és Thomas Bangalter, Electroma című filmje az emberré válásról szól. Arról, hogy két humaniod, két lábon járó robot-szerű lény ember akar lenni. Hogy ez mennyire 70 percbe sűríthető anyag és mennyire érdekfesz

♪Around the World♪

ítő, azt döntse el a néző. A megtekintés során a régi beszélgetés járt a fejemben - ráadásul mindketten nagy Daft fanatikusok is vagyunk -, és minden másodpercében éreztem azt, hogy azok ott a bukósisakok mögött mi vagyunk a barátommal. Útkeresés, pillanatnyi kielégülés, óriási bukás, eltévedés, végső megoldás. Nagyon röviden összefoglalható, mégis borzasztóan hatásos és nagyon megindító vizuális orgia, ami kiegészül remek, mindenféle stílust képviselő audio résszel is, de meglepően nem az ismert számokat tették alá - külön a film részére készültek dalok (a Human After All vagy a Robot Rock túlságosan adta magát). Az elektronikus zene sajátjaként elismerhető, hogy meglehetősen monoton, gyakran egy-egy mondatot vagy akár szót, kifejezést ismételgető, ugyanazt az ütemet rengetegszer egymás mellé helyezett zenei irányzatról szól. Alapvetően a csak klasszikus zenét játszó/hallgató öltönyös sznob úriemberek, és a zsíros hajjal rockkoncerteken léggitározó egyének is egyet értenek abban, hogy az elektronika az márpedig nem zene, mert a zenét azt hangszeren kell játszani. Igazából egyáltalán nem érdekel ez a hozzáállás, mert én meghallgatok mindent ami jön, aztán eldöntöm, hogy az mennyire képes beépülni, mennyire képes érzelmet vagy épp ürességet kelteni bennem, mennyire mélyülök el benne/tőle/hatására. És az biztos, hogy a Daft Punk egy igen fontos szakaszát képviseli az életemnek, mely már igen régóta (valamikor a német Music Television-ön elkapott animés One More Time videó óta) mellettem és bennem él - akkor is mellettem volt, amikor nagyon mélyen magam alatt voltam, meg amikor teljesen elszállva, de még olyan váratlan helyről is érkezett, amikor az Enter the Void-ban Bangalter keverte a soundtracket. Az Electroma pedig 

♪Aerodynamic♪

nem tesz mást, csak egy folytonos előrehaladást - egy hangkollázsokból álló és képi információkkal sokkoló utat - mutat be, igen sajátos, borzasztó monoton módon. Itt a monotonitás kitűnően jelképezi az elektronikus zene már említett ismétlődő és folyamatosan visszakanyarodó, de szakaszos, darabos és robotikus mivoltát. Legfőképpen Tarr Bélához hasonlóan lehetett volna hosszú-hosszú percekig vágatlanul is venni, ahogy a két robot autókázik a Ferrari 412-esben 14 és fél percen át, először a sivatagban majd egy robotokkal teli kisvárosban, hogy megérkezzenek úti céljukhoz...de a készítők jobbnak gondolták, ha ezt szándékosan szakaszokra bontva, váratlan helyekre ugrást és törést építve teszik. A művészi kifejezés itt ebben a rendkívül zavarosnak tűnő, ám teljesen célraveze

♪Harder, Better, Faster, Stronger♪

 

tő megoldásban teljesedik ki - mely talán segíti megérteni kicsit az elektronikus zene működését, vagy épp totális őrjöngésre késztetve monitor földhöz vágáshoz vagy ablakon kihajításhoz készteti a nézőt...a saját vérmérsékletünkhöz igazítva. Ebből a szempontból - és a neten fellelhető, igen lesújtó kritikai véleményekből kiindulva - a Daft Punk célja lehetett a monitorvállalatok pénzügyi felfuttatása is, de ez igazából lényegtelen ebből a szempontból. A film számomra legkülönlegesebb vizuális hatásokkal operáló része az a brutális avantgárd képi eszköz, ami Frank Miller Sin City-jét juttatta eszembe: a 60-as éveket idéző fal nagyságú panelekkel és számítógépekkel teli szoba megvilágítása fehér színű, és az ott dolgozó munkások is fehér

♪Veridis Quo♪

ben vannak, amivel teljesen beleolvadnak a környezetbe, csak akkor vehetjük észre alakjukat, amikor kinyúlnak a két robot irányába, vagy a panelek felé. Büszkék is lehettek rá, mert ez a motívum szerepel a poszteren és a DVD borítón is, de ha valami awesome, akkor ez az, teljesen megértem. Ha Michelangelo Buonarotti filmet forgatott volna, a DVD borítón biztosan a Sixtus-kápolna mennyezeti freskója díszelegne. A történetet nem szeretném teljesen elárulni, de engem a megrázó és teljesen melankolikus nihilista önborzadásba késztető végső 20-30 perc teljesen tönkre tett. Érdekes motívum még a robotok sisak alatti, számítógép alaplapra emlékeztető (de nyomokban felismerhető arcot formáló diódák és chipek egységéből álló) fejszerkezete és a testüket borító fekete vászon - ami bennem totálisan a hangfalak borítására emlékeztető anyagot elevenítette fel. A zenei részről már szóltam, de mégis megemlíteném, hogy a jazz, raggae és ska mellett van pop, de ária-szerű magas női ének és persze monoton "gépzene" is felbukkan. Szóval

♪Human After All♪

nézzétek meg az Electromát. Egészen biztosan a megtekintők 85-90 százaléka  lélegzetük végéig recsegős hangfalhasználatra ítéltetné a készítőket és a Pokol legsötétebb remix-bugyrában való szenvedésre kárhoztatná - de talán a maradék néhány eldugott lélek, hozzám hasonlóan el fog csodálkozni, hogy mennyi érzelmet és információt képes formába önteni és letenni az asztalra - vagy hangszalagra, digitális audio formátumba vagy épp filmszalagra - az oly undorító emberi faj.


- Utólag is boldog névnapot!