Az egészen biztos, hogy a science-fiction irodalom egyik legfontosabb műve a Dune című eposz. Frank Herbert 1965-ös története egy olyan jövőt tár az olvasó elé, melyben a számítógépek nélküli emberiség a nagyon távoli jövőben, számunkra igen erősen idegen és bizarr, mégis a középkori és újkori történelemre emlékeztető társadalomba rendeződve, politikai intrikákkal, vallási és tudományos beállítással egyaránt és módosított, tökéletesített egyének között vívják véget nem érő küzdelmeiket. Csatározásaik középpontja az Arrakis, más néven Dűne nevű sivatagbolygó, mely szinte totálisan lakhatatlan - köszönhetően az extrém időjárásnak, a víz szinte teljes hiányának, illetve a homokban tekergőző gigantikus homokférgeknek. Viszont egyedül ezen a planétán elérhető a titokzatos fűszer, mely meghosszabbítja az emberi életet és ennek segítségével lehet utazni a világűrben is.
A különböző uralkodóházak, melyek a hatalomért küzdenek, többnyire jól elkülöníthető emberi jellemzőkkel rendelkeznek - vannak közöttük nemes lelkű, illetve erősen romlottak is...de a Dűne szépsége az, hogy a jó-rossz romantikus (és egyházi) ellentéttől messze elrugaszkodva, igazán emberi problémákkal és vágyakkal felvértezett szereplőket rejt. A világ designja borzasztó különleges - köszönhetően a számítógép és a jövő szétválasztásának, mely általánosan a sci-fi magját szokás jelenteni- sokkal organikusabb, nehezen elképzelhető, idegen hatású képet fest. Szitakötő-szárnyú "ornitopterek" szolgálnak az utazásra, testnedvességet újrahasznosító, "cirkuláló" öltözetek a sivatagban való életben maradásra, berregő hangot adó és levegőrezgéséről árulkodó test körüli pajzsok (melyek lézer-lövedékek hatására ráadásul felrobbannak) pedig a merényletektől óvakodó hatalmasságok védelméért szolgál. Ezek mellett Herbert nem a nagy űrcsatákra és elképesztő méretű felszíni ütközetekre helyezte a hangsúlyt, sokkal inkább politikai, szociológiai, filozófiai és vallástudományi értelemben vett "küzdelmekről" van tehát szó. Ezek részletessége pedig egy-egy vaskos réteget von a Dűne összetett társadalma, földrajza, biológiája köré, illetve az olvasó befogadó képessége elé - varázsolva így egy igen nehéz, fajsúlyos olvasmánnyá a művet.
Alejandro Jodorowsky (1929-2229)
Történetünk azonban nem itt kezdődik, a távoli csillagokban, nem is a távoli jövőben - hanem az XX. század első felében. Alejandro Jodorowsky ugyanis ukrán zsidó családba születve, majd szüleivel Chile-be menekülve, ott a színházban és pantomimesként felcseperedve Mexikóba vette az irányt, ahol belekóstolt a filmkészítésbe. A hatvanas években azonban nehezen (vagyis egyáltalán nem) fogadott be egy olyan filmet, mely nem szimplán egy egyszerű történet a szokásos sablonokkal, hanem egy spirituális utazás, rejtett szimbolizmussal és vallási, történelmi utalásokkal - valamint ahol a statiszták törpék, fogyatékosak, esetleg transzvesztiták vagy csak szimplán nem a filmekből megszokott szép, helyes és csodálat tárgyát képező figurák. És nem mellesleg a hatósági bejelentés, a bürokrata papírtologatás is hiányzott Jodo művészetéből, minek következtében óriási felháborodást keltett Fando y Lis című, első filmje...hogy aztán berobbanjon az Amerikai undergroundba és megteremtse az úgynevezett "Midnight Movies" vetítéseket a besorolhatatlan műfajú, de leginkább western, akció, erotikus elemekkel nem spóroló spirituális utazást jelképező és továbbra is szimbolizmussal telepakolt művészfilmjével, az El Topo-val. Következő állomása már az LSD korának szülötte: a Holy Mountain a művészfilm pantheonjának Bibliája, mely már olyan nehezen körülírható, hogy a cselekmény sem feltétlenül kifejthető. Leginkább egy borzasztóan elborult álomhoz hasonlít, melybe nem igazán tudni hol kerültünk be, de amíg nézzük, minden a helyén van. A vizuális hatásoktól a zenén át a karakterek reakcióiig, a cselekmény gyors váltásaitól a történelmi és vallási szimbolikától a tarot-motívumokon át egy újfajta világrend és természettel egységes világfelfogás elképzeléséig. Engem leginkább az fog meg munkáiban, hogy legyen bármilyen idős, mindig a fiatalok útmutatása és azok szellemének megőrzése, a jövő nemzedékének tanítása a célja, de mindezt nem konzervatív nagypapaként, hanem marijuana-t pöfékelve, elképesztő anekdotákkal rendelkező barátként teszi ezt.
"The greatest movie never made."
Moebius karaktertervei
Aztán Jodorowsky úgy döntött valamikor az 1970-es évek elején, hogy leforgatja a Dune filmadaptációját. Elképzelését azonban úgy akarta vászonra vinni, ahogy korábbi filmjeit is, szabadon. Produceri segítséggel felvette a kapcsolatot a francia Blueberry képregény rajzolójával, Jean Giraud-dal (művésznevén Moebius), aki Jodo számára olyan társsá vált, mely tökéletesen leképezte minden elvetemült gondolatát és mindezt őrült sebességgel volt képes papírra vinni. A storyboard tehát, mely Jodorowsky végtelen elméjének szülötte és Moebius tollával kelt életre, elindult a film elkészülése felé. A rendező azonban további alkotókat, további nagy neveket szeretett volna bevonni, mert itt már egészen biztos volt benne, hogy ez lesz minden idők legnagyobb volumenű filmes alkotása, tekintve a látványt, a belefektetett pénzt és az alkotói munka nagyságát egyaránt. Az amerikai Dan O'Bannon-t kérte fel a speciális effektek elkészítéséhez, a svájci H. R. Giger festőművészt a Harkonnen bolygó bizarr és romlott világának megtervezésére, az angol Criss Foss science-fiction regények borítójának akkor már elismert festőművészét az űrhajók látványterveinek kidolgozására. És nem csak különböző művészekre bízta a különböző uralkodóházak látványterveit, de a zenei aláfestést is külön zenekarok szolgáltatták volna - többek között a pszichedelikus rock legnagyobb alakját, a Pink Floyd-ot, illetve a francia illetőségű Magma-t. Színészei között helyet kapott saját fia, Brontis mellett David Carradine, Orson Welles, Mick Jagger, Amanda Lear és Salvador Dalí is.
Chris Foss hajóterve
Ekkora elképesztő méretű felhozatalt akkoriban elképzelhetetlennek tűnt véghez vinni. A stábból igazából mindenki meg volt már győzve, minden készen állt a tényleges filmezési munkálatok elkezdéséhez, azonban Jodorowsky körülbelül 20 órásra szánt, az eredeti regényhez képest rengeteg bónusz jelenetet, helyszínt tartalmazó és jelentősen megváltoztatott cselekményből álló filmterve egyetlen stúdió számára sem volt elképzelhető opció. A vágyak, és az elképesztő művészi ambíció olyan magaslatokat érintettek, mely akkoriban megfizethetetlen volt és senki számára nem érte volna meg a kockázat. A szerzői jogok végül ki is kerültek Jodorowsky producerének kezéből és végül a di Laurentiis családhoz került - és lett végül egy igen felemásra sikerült, nem igazán (mondhatni semennyire sem) jó David Lynch nevéhez kötődő próbálkozás, mely még csak nyomokban sem emlékeztetett Jodorowsky elméjének elképzeléseihez. Érdekesség azonban, hogy rengeteg olyan eleme van a Jodo-féle scriptnek, melyet előbb-utóbb felhasznált egy-egy alkotócsapat; illetve olyan barátságok kötődtek Jodorowsky alatt, melyek igen nagy címekhez vezettek. Így lett Dan O'Bannon, Moebius és Giger, Ridley Scottal kiegészülve együttes project a korszakalkotó Alien; vagy innen eredeztethető a Star Wars űrcsatáinak, fénykardjainak, vagy akár Luke gyakorló-gömbjének ötlete; vagy akár a Blade Runner képi világa...egész egyszerűen kijelenthetjük, hogy még úgy is rendkívüli hatást gyakorolt a hollywoodi mainstream és az underground, vagy független filmes világra, a science-fictionre és ezzel a mai kor filmjeire is, hogy mozgóképként valójában soha el nem készült belőle egyetlen kockányi sem. Vajon milyen irányba indult volna el a filmművészet, ha a látványos űrcsatát, a space opera kellékeket a misztikus távol-keleti harcművészettel vegyítő első blockbuster nem a Star Wars lett volna a bugyuta és igen gyerekes hangvételű megoldásaival, hanem Jodorowsky Dune-je? Talán a film önnön grandiózussága és végtelen becsvágya miatt hiúsult meg, talán csak szimplán az anyagiak szóltak bele, de még így, elkészületlenül is egy legenda lett belőle.
Chris Foss hajóterve
A szürreális összefüggések a Dune eredeti storyja és Jodorowsky Dune-je között hátborzongatóak. Jodo munkamódszere és látásmódja alapvetően egy olyan légkört teremtett (melyben mintha az akkor igazán még nem is létező "blockbuster" fogalmat szerette volna művészfilm keretek között megvalósítani), amely kellő hasonlóságot mutat a Dune világával: a verseny a fűszerért itt a produceri küzdelem a film megvalósításáért; Paul mentát és Bene-Gesserit tanok elsajátítása egyértelműen hasonlít Brontis szigorú harcművészeti taníttatására melyet az apja irányítása alatt szerez (ráadásul még az El Topo cselekményét is megidézi); vagy Dalí primadonna viselkedése a legmagasabb fizetségért tökéletes metafora az univerzum padisah császárának megformálására - egyszerűen lehetetlen nem észrevenni, hogy Jodo a film elkészítését is egyfajta misztikus beavatásnak, felkészítésnek, a próféta eljövetelével egyenrangúvá varázsolta (vagy ha úgy vesszük...a "Szent Hegy" felé vezető úttá). A bukás pedig az Atreides-házéhoz hasonló: az apa ugyan elbukik, de a gyerek tovább él...még ha csak korlátozott példányszámú, orbitális vastagságú storyboard formájában is.
A The Incal és a Jodoverse
A The Incal első oldala
A legnagyobb örökség azonban a félresikerült kísérlet után együtt maradó Jodorowsky és Moebius közös graphic novelje, a The Incal. A francia Metal Hurlant (Heavy Metal) képregényantológiában havonta 4-5 oldalakban megjelenő történet a legjobb példája annak, hogy milyen lett volna egy közös munka. Nagy képregényfanatikus, nagy Jodorowsky-hívő, Moebius-tisztelő és science-fictionfaló létemre természetesen iszonyatosan élveztem ezt a darabot, mely a Dune terveihez hasonlóan ugyanolyan ihletforrássá és remek alapanyaggá vált, csak a comic műfaján belül. Az Incal ugyanúgy a tarot, a pszichomágia és az őrült kaland keveréke mint a rendező filmjei, de itt a space operával és a néhol igen szatirikus humorral vegyül egy szerencsétlen és bolondos John Difool nevű magánnyomozó apró problémáitól egészen az univerzum megmentéséig irányuló kozmikus űrkalandig. A képregény 5 kötete rendkívüli, máshoz nehezen hasonlítható koncepciókat követ: az első kötet borítóján balról jobbra szalad a főhős; a második köteten jobbról balra; a harmadik és negyedik a zuhanás és a felemelkedés ábrája. A történet természetesen ehhez idomul: Difool kalandja előbb elvezet egy hosszú út során egy bizonyos helyre, ahonnan a következő fejezetben visszafordul. Emellett számtalan vallási utalás, remek sci-fi ötlet (az egyik kedvencem, hogy az igénytelen uralkodó mindig elhasználja aktuális testét, amit TV-ben sugárzott nagy eseményként a story bizonyos pontjain, új és új testbe klónozzák a hű alattvalók...) és saját mitológiai alap, saját univerzum kibontakozását tette lehetővé. Az Incal rendkívül megbecsült helyet kapott a graphic novelek népes társaságában, még ha csak az undergroundon belül is (akárcsak a rendező filmjei) - és Jodorowsky szerencsére nem hagyta abba a képregények írását: egy előzményt és egy folytatást is írt az Incalnak (Before the Incal és After the Incal címmel), valamint mellékszálakkal dobta fel az ezután Jodoverse-nek nevezett saját kis világot (The Metabarons, The Technopriests, Megalex).
Jodorowsky's Dune (2013)
Jean "Moebius" Giraud és Dan O'Bannon ugyan már nem élte meg - Salvador Dalí, és Orson Welles pedig már évtizedek óta nincs köztünk -, de Frank Pavich rendező úgy érezte, hogy ez a meghiúsult történet önmagában is egy elképesztő utazás és univerzális kaland a tudatalatti birodalmába; és a Jodorowsky's Dune című dokumentumfilmmel emléket is állított a próbálkozásnak. A 90 perces dokumentumfilm kellő információval szolgál a forgatásba bevont művészek humoros-groteszk képbe kerüléséről, mindezt a mindig zseniális Alejandro Jodorowsky tolmácsolásában, aki veszedelmes tört angollal számol be emlékeiről, 84 évesen. Őszinte és a mai napig teljesen lázba hozza a téma, hátborzongató nyíltsággal és ugyanakkor rajongással az egész téma iránt - akár órákig elhallgatná az ember. A dokumentumfilm a Jodo-beszélgetések mellett megszólaltatja a még élő alkotókat (Giger sajnos azóta szintén életét vesztette), felvételről Dan O'Bannon is anekdotázik, de megszólalnak színészek és a producer is, valamint Nicholas Winding Refn rendező (aki elképzelhető, hogy a jövőben filmre viszi a The Incal-t, ami talán a Dűnénél még nehezebben megvalósítható lenne). A csúcs azonban a Moebius script-rajzok animált epizódjai, ahogy a rendkívüli precizitással és operatőri elmével megáldott géniusz vonásai életre kelnek és a remek érzékkel alá csempészett pszichedelikus zene is segít érzékeltetni, hogy milyen lett volna mozgás közben látni a film elejére tervezett univerzumon átívelő "long shot"-ot a hal módjára rejtőszínt magára öltött és magából fűszert öklendező kalózűrhajó mellett, hogy egy aszteroidamezőn keresztül és néhány más látnivalón át megérkezzünk úti célunk végére. Chris Foss gyönyörű hajótervei is megelevenednek némi 3D-s hatás és minimális animáció keretén belül és a vágások, Moebius scriptjére közelítő kamera is végig rendkívüli utazásra invitál. Egyedül egy Herbert-családdal történő interjút hiányoltam, ami kritizálná Jodorowsky hozzáállását az eredeti műhöz - de mivel túlzottan Jodo rajongó vagyok, ezért ezt talán én is kihagytam volna.
Érdekes helyzet az, amikor egy meg nem valósult művészeti alkotásról 30 évvel később készül egy dokumentumfilm, valamint, hogy el nem készülte is majdnem olyan melankolikus katarzist okoz, mintha magát a filmet látnánk. De ezt csak igazán legendás alkotók, igazán nagy ötletei érhetik el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése