Mit
jelent ma a szó: Sztálingrád?
Helyet már nem jelöl, pedig valaha város volt.
Ma már csupán Volgográdként kereshetjük a térképen, ahogy békésen megül a
Volga-folyó könyökében. Fogalom lett tehát Sztálingrádból, a második
világháború poklának egyik legszörnyűbbike. De e mögé fogalom mögé felesleges
már odailleszteni a „csata” szót, hiszen Sztálingrád maga az iszonyú,
zavarodott és esztelen csata fogalma.
A Harmadik Birodalom egyik legfontosabb elvei
közé sorolhatjuk az ún. Lebensraum (Élettér) elméletet, mely szerint a
felsőbbrendű árja fajnak szüksége van egy olyan nagyméretű területre, ahonnan
annak lerohanása és elfoglalása után irányíthatja az uralma alá hajtott
világot. És természetesen ez a hatalmas terület nem lehetett más, mint
Oroszország, vagyis az akkori Szovjetunió.
Így Molotov-Ribbentropp-paktumot sutba dobva
Németország 1941. június 22-én a Barbarossa-hadművelet keretében megindította
offenzíváját a Szovjetunió ellen. Kedvüket még az sem szegte, hogy az offenzíva
már Moszkvánál kudarcba fulladt és vissza kellett vonni a csapatokat. A Führer
nem adta fel, továbbra is kitartott az Élettér elmélete mellett, így a csapatok
délen egyre tovább nyomultak befelé az országba.
A cél nem Sztálingrád lett volna, ám itt
torpant meg a német 6. hadsereg. A városon nem jutottak túl, ráadásul a
hónapokon át tartó, gyakran házról-házra folyó harcokban sem sikerült a város
egészét „megszerezni” a Vörös Hadsereg katonái elől. A városért és a környező
területekért folytatott harcokban a Paulus tábornagy által vezetett 6. német
hadsereg egyre jobban kimerült, a lőszer- és élelemutánpótlás mind fogyott, míg
a sebesültek száma egyre nőtt. Ám a végső csapást a szovjet bekerítés adta meg,
amely 1942. november 19-én indult meg. Ezzel a hadászati bravúrral a Vörös
Hadsereg a német 6. hadsereg hátába került, és egy gyűrűt kialakítva
tulajdonképpen egy olyan katlanba zárta a német csapatokat, amelynek a
középpontja Sztálingrád volt. A legtöbb felszabadítási ill. kitörési kísérlet
kudarcba fulladt a Führer „Utolsó töltényig!” parancsa miatt, és a szovjet
csapatok néhány hónap leforgása alatt összeroppantották a német hadsereget:
1943. február 2-án Paulus kénytelen volt letenni a fegyvert.
Ezek a történelmi tények, de mi maga Plievier
regénye?
Az olvasó rögtön az események sűrűjébe csöppen
bele, ugyanis az író nem ad semmiféle felvezetést a történtekhez. Majd ahogy
egyre inkább halad a történet, úgy bontakoznak ki a különféle állapotok; nemcsak
a német hadseregé, hanem az egyes szereplők lelkivilágáé is. Az olvasó tanúja
lesz a szovjet fegyverletételi felszólításnak, majd annak is, ahogy azt
elutasítják. Aztán a gyűrű bezárul. És ezek után az egyre szűkülő katlanbeli
élet iszonyát vázolja fel Plievier mesterien.
És valóban iszony az, amit az író papírra vet,
de nem szabad elfeledni, hogy mind valóság. A Sztálingrád ugyanis nem csupán
háborús regény, amely emléket állít a borzalmaknak. Dokumentumregény ez, és
talán ez a legfájóbb: tudni, hogy az olvasottak mind-mind valós eseményeken
alapulnak. Plievier ugyanis a második világháborút lezáró béke után közvetlenül
írta művét, forrásként pedig a katlant megjárt német katonák emlékeit használta
fel. Leszögezhető tehát, hogy olyat nemigen írt meg, ami meg nem esett volna a
sztálingrádi pokolban. A fentebb említett „dokumentumregény” szó azonban ne
riasszon el senkit, hiszen az író szépirodalmilag is minőségi, maradandó művet
alkotott.
Kettőség jellemzi tehát Plievier regényét:
egyrészről naturalisztikus tényszerűség, ami már-már totális objektivitásba
csúszik át. A legiszonyúbb képeket is úgy festi meg, úgy helyezi el, hogy az
adott környezetben (a körülzárt katlanban) teljesen normálisnak tűnhet. Ám
naivitás volna föltételezni, hogy egy teljesen objektív regényről van szó,
hiszen végig megfigyelhető egyfajta leheletfinom ábrázolásmód. Ezzel pedig
elkerüli, hogy száraz, önismétlő olvasmánnyá váljon; képes fenntartani az
olvasó figyelmét.
Fontos megjegyezni, hogy mindenféleképpen
előítéletek nélkül szabad csak a könyvnek nekiállni. A regény ugyanis nem a
náci-szovjet szembenállást testesíti meg. Embereket ábrázol: durvákat,
közönyöseket, a háborúban megtörteket, reménykedőket. Egyszerű emberek tehát a
szereplők, akik dehogy törődnek a nagy eszmékkel!, legnagyobb gondjuk egy korty
víz, egy meleg pokróc vagy egy falat, döglött lóról lefaragott hús. Tífuszosak,
tetvesek, betegek, megfáradtak, akik hazatérnének már a feleségeihez, a
gazdaságba. De nem lehet. A hitleri parancs („Kitartani!”) megbéklyózza őket. A
parancsnokok vállára is óriási teher nehezedik: ezrek hevernek a visszavonulás
nyomán temetetlenül a hóban, és ugyan kiknek a felelőssége az a sok halott?
Illetve ott van az iszonyú vívódás, hogy tagadják-e meg a Führer parancsait, és
mentsék, ami menthető, vagy további hullahalmokkal rakják meg a pincéket.
A regénynek nincs kifejezetten főszereplője.
Plievier alakokat emel ki innen-onnan, akik vissza-visszatérnek a történet
folyamán, találkoznak egymással, hogy aztán ismét magányosan folytassák a
kínlódásukat. Talán Vilshofen ezredest lehetne kiemelni, aki az egész regényben
igen fontos szerepkörhöz jut, majd legvégül ő szembesíti a felsőbb vezetést
Sztálingrád értelmetlenségével és esztelen kitartásukkal. A legmegrázóbb
jelenetsorok szereplői közé egyértelműen a három orvos (Huth, Simmering és
Baumler) illetve a tiszteletesek (Koog és Kalser) tartoznak. Plievier a legtöbb
szereplőjét igen részletesen jellemzi, amellyel egyrészt közelebb hozza az
olvasóhoz őket, másrészt ennek fontos szerepe is van, hiszen egyik-másik
karakter így hozható összefüggésbe a Sztálingrádot megjárt valódi bakákkal.
Érdekesség, hogy a regény folyamán szinte alig
találkozni szovjet katonával. Nem tűnik fel például Jerjomenko altábornagy, a
Sztálingrádi Front főparancsnoka, Csujkov altábornagy vagy Rogyimcev. Sőt,
Paulus nevét sem említi Plievier, végig csupán a rangjánál fogva hivatkozik rá.
A
Sztálingrád kiemelkedő mű, de kemény. Nem egy könnyű olvasmány, amit az ember
gyorsan befogad. Nemcsak a borzasztó, taszító és megdöbbentő jelenetsorai
miatt, hanem mert végig nagyon komoly feszültség húzódik benne, amit még az
utolsó bekezdésekkel sem simít el az író. Emellett bizony meggyűlik az ember
baja a különböző tényállásokkal is: melyik hadtest épp hol állomásozik, ki a
parancsnoka stb. Jó ha olvasás előtt (vagy közben) vet az ember egy-két
pillantást a sztálingrádi csatákat ábrázoló térképekre, különben elveszik a sok
idegen helységnév és számozott magaslat között.
Összefoglalva, kiváló remekmű a Sztálingrád.
Aki érdeklődik a téma iránt, annak mindenféleképpen ajánlom!
„Miért?
A ködben egy térdeplő alak hajolt egy elnyúlt ember fölé, katonaköpenyén, a
nyakában ezüstlánc és a lánc végén kereszt.
-
Csak egyszer még…
-
Mit akarsz csak egyszer, fiam?
Hat év Hitlerjugend, azután munkaszolgálat,
azután katonaság… Csak egyszer ne lenne már napiparancs, tisztelendő úr, meg
szekrényvizit meg sorakozó, csak egyszer lehetnék végre magam…
- A
gyermek sem akar elaludni, fiam.
A
haldokló hörgött.
- Mi
Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Ujjak
nyúlnak előre, lezárják a szemhéjakat, kihúzzák a zsoldkönyvet a mellzsebből,
letörik a személyazonossági lemez perforált alsó részét és elteszik. A lelkész
keze gépiesen végzi az ezerszer ismételt műveletet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése